Az első világháború századik évfordulójának megemlékezései jelenősen különböznek az ötven évvel ezelőttiektől. 1964-ben egy bipoláris atomvilág árnyékában éltünk. A két évvel korábbi kubai rakétaválság a megsemmisülés szélére sodorta az emberiséget. Ekkoriban háborút és a nacionalista gesztusokat nagyrészt obszcénnek tekintették. Ez a protest dalok, a CND (kampány a nukleáris leszerelésért) korszaka; az első világháború leghíresebb felvétele ekkor az „Oh What a Lovely War” (Ó, milyen szép háború) volt, egy olyan zenés szatíra, amely gúny űz az uralkodó osztályból.

Nemzet az osztály ellen

Ötven év alatt megváltozott a forgatókönyv. Az ötvenes-hatvanas évek háború utáni gazdasági fellendülésének vége. Egy olyan rendszerben élünk, amely súlyos gazdasági és társadalmi válságban van. A válság mélyülésével egyre fokozódott a nacionalizmus és a nacionalista propaganda. Az Egyesült Királyságban a falklandi háború volt a legfontosabb fordulópont. Hirtelen a nemzeti zászló már nemcsak a középületeken volt jelen, hanem megjelent kertekben, üzletekben, magánházakon is. 1983-ban a Sun napilap tovább erősítette a sovinizmust. Amikor a vasutasok szrájkba kezdtek, épp aznap, amikor a falklandi csapatok visszatértek, az újság így fenyegetőzött: „vonják vissza a sztrájkot, különben légicsapást rendelünk el.“

A Sun magazin legalább egy dolgot jól látott. A munkásosztály ellensége a nacionalizmus. A nacionalizmus ellensége pedig a munkásosztály, amely saját érdekeiért küzd – olyan érdekekért, amelyek egyszersmind az emberiség nagy részének érdekei is. A nemzeti ideológia tökéletes eszköz a tőkések kezében a munkásosztály megosztása érdekében. A vezető kapitalista államokban a nacionalista propaganda idővel mindinkább finomodott. 1914-ben Kitchenernek csak ki kellett tennie egy „a királyért és a hazáért” plakátot és ez elégnek ígérkezett. Milliók szálltak önként harcba anélkül, hogy tudták volna, hogy miért. Éppen ezért az első világháborút ma gyakran értelmetlennek, „rossz háborúnak” ítélik meg, míg a második világháborút a fasizmus elleni „népháborúnak”, és ezért „jónak” tekintik. Pedig nagyon nem volt az. Mindkettő nagyon is imperialista háború volt. Az egyetlen különbség annyi, hogy a második idején a kapitalista osztály kifinomultabbá vált a háború valódi céljának leplezésében. A második világháború inkább volt „népháború” (a nép itt a nemzetet jelenti), mivel a munkásosztály forradalmait az 1920-as évek közepére fizikailag és ideológiailag is leverték az egész világon.

Munkások az imperialista háború ellen

Azt sem szabad elfelejteni, hogy tulajdonképpen a munkásosztály vetett véget az első világháborúnak. Annak ellenére, hogy 1914-ben milliók indultak lelkesen a harcba (arra számítva, hogy „karácsonyra otthon lesznek”), 1916-ra a háború megmutatta valódi természetét. Nemcsak a fronton megölt milliók hanem a polgári mészárlások „járulékos kárai” (pl. örmény népirtás), a gazdasági nehézségek és a betegségek egyaránt megbosszulták magukat. 1914-ben csak néhány „őrültnek tetsző” forradalmár biztatta arra a munkásosztályt, hogy az imperialista háborút osztályharccá változtassa.

Köztük voltak elsősorban az oroszországi bolsevikok. Végül a felhívásnak meglett a visszhangja. Mikor 1917 februárjában a kenyéradagot napi 2 unciára (kb. 56 gramm – a kiadó) csökkentették, a pétervári gyárak női dolgozói sztrájkba léptek. Tüntetéseiken nem csak a kenyeret, hanem a háború végét is követelték. Ez olyan forradalmi hullámot indított el, amely nemcsak az októberi forradalmat idézte elő hanem sztrájkhullámokhoz és felkelésekhez vezetett egész Európában. Az októberi forradalom nagy csapást jelentett az Oroszország antant szövetségeseire Franciaországra és Nagy-Britanniára, a központi hatalmak országaiban: Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában pedig forradalmi hullám söpört végig. A német vezérkar kijelentette a császárnak 1918 augusztusában, hogy a háborút elvesztettük. A monarchia-szerte kitört háborúellenes sztrájkok pedig a Habsburg Birodalom végét okozták. A háború végül novemberben ért véget, amikor német matrózok Kielben és Wilhelmsaveben fellázadtak, szolidarizáltak a helyi lakossággal és orosz mintára munkás- és katonatanácsokat hoztak létre.

Antifasizmus és imperializmus

Európában ( és azon túl is) zűrzavaros évek következtek, de köszönhetően a proimperialista szociáldemokrata pártok munkásosztálybeli tevékenységének, a tőkések végül mindenhol visszaszerezték az irányítást, a volt Orosz Birodalom kivételével. Ott az elszigetelt munkásosztály más, és még károsabb módon adta meg magát az ellenforradalomnak. A sztálinizmus végső győzelme több százezer osztálytudatos dolgozó bebörtönzéséhez és halálához vezetett. Szintén problémát jelentett az a nevezetes tény, hogy a Szovjetunióra ráaggatták a „munkásállam” elnevezést. A munkásosztály forradalmi hullámának veresége rendkívül pusztítóként hatott. A legyőzött vagy elégedetlen országokban a tőkések a fasizmus imperialista ideológiája felé fordultak, hogy a vagyonuk feletti hatalmukat megtartsák. És mikor a posztháborús gazdasági fellendülés („a harsogó húszas évek”) 1929-ben újabb regresszióval összeomlott, az út ismét nyitva állt a háború előtt.

A legyőzött országokban a nacionalizmus (fasiszta ruhába bújva) még mindig hatékonynak mutatkozott. A győztes országokban a nacionalizmus az első világháború okán jórészt hiteltelenné vált. Itt a tőkés osztály trükkje az volt, hogy megtalálja a proletariátust mozgósító ideológiát. Az antifasizmusban meg is találták. A szövetségeseket alkotó hatalmak egyike sem volt különösebben antifasisztának mondható, mindegyiknek voltak sajátos ügyletei a fasiszta rendszerekkel, vagy szándékukban állt ilyen „ügyletek” lebonyolítása (beleértve az USA-t is). Nagy-Britannia és Franciaország először Hitlert próbálta a Szovjetunió megtámadására rávenni. A Szovjetunió egy népfronti kormány ötletével állt elő, hogy megpróbáljon antifasiszta szövetségeket létrehozni nyugaton. Ez bevált, a munkásosztály készen állt arra, hogy ne a saját érdekeiért harcoljon. Mindennek az egyik legnagyobb áldozata a spanyol munkásosztály lett. Anarchista vezetőik 1936-ban úgy határoztak, hogy felfüggesztik a társadalmi forradalmat az „antifasizmus” és a kapitalista Spanyol Köztársaság védelme érdekében. Ennek eredményeként forradalmi munkások százezreit mészárolták le, előbb a sztálinisták, majd Franco csapatai.

Az is világos, hogy senki nem volt cinikusabban „antifasiszta”, mint Sztálin, aki 1939-ben minden sztálinista megdöbbenésére hirtelen elhagyta az antifasiszta pozícióját, hogy aláírja a Náci-Szovjet Paktumot. ⁽¹⁾ Ennek alapján a felek megegyeztek Lengyelország és a Balti Államok feldarabolásáról. Sztálin visszacsatolta a régi Cári Birodalomból elvesztett területek nagy részét. Sztálin háborúja soha sem volt antifasiszta. Harcba hívó jelmondata a „ nagy orosz anyaföld védelméről” zengett. Ami végül összeboronálta a szövetségeseket, az a közösen folytatott háború volt amelyben mindegyik fél a saját imperialista érdekeit tartotta szem előtt. A nácik „Lebensraum” elképzelése mindannyiukat fenyegette. Ez az egész nem a demokrácia háborújának mutatkozott (pl. Sztálin Szovjetuniójában), de a szlogen nagyon is elérte a célját, hiszen milliókat mozgósítva rengetegen elpusztultak az imperialista érdekekért folyó véres harcokban.

Imperialista háború napjainkban

A mai Ukrajnában a (be nem jelentett) orosz inváziót szintén a „fasizmussal” való szembeszállással próbálják igazolni. Noha fasiszta elemek valóban jelen vannak Kijevben, az uralkodó törekvés nem más, minthogy az EU-ban befolyást szerezzenek. A valóságban az orosz nacionalisták semmivel sem jobbak az általuk elítélt „fasisztáknál”. Az a terror és nyomorúság, amelyek mindkét fél okozott Kelet-Ukrajna állampolgárainak, értelmetlenné teszi az ilyen címkéket. Láthatjuk, ahogy a két rezsim megpróbálja megosztani Ukrajna munkásosztályát az (orosz vagy ukrán) nacionalizmuson keresztül. Vannak arra utaló jelek, hogy ugyan nem mindig járnak sikerrel, mégis szomorú látni, hogy az ottani úgynevezett szocialisták, anarchisták és egyéb önjelölt forradalmárok toborzó tiszteket játszanak a munkásosztály ellenes feladatok végrehajtásában. Úgy tűnik, semmit nem tanultak az 1914-es vagy 1939-es tapasztalatokból. Marx azt írta „a munkásoknak nincs hazájuk”. Ugyanakkor a tőkések minden országban birtokolják a termelőeszközöket és ha szükséges minden ország rögvest háborúba lép, hogy megvédje a saját tulajdonát. A munkásoknak ezzel szemben semmi de semmi érdekük nem fűződik ehhez, hisz ők nem mások, mint a háború valódi áldozatai, mindenhol szerte a glóbuszon.

Szíriában, Irakban, Gázában, Afganisztánban, Pakisztánban, Dél-Szudánban, Kongóban, Közép-Afrikában és Nigériában, csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsük, most is háború pusztítja a lakosságot. Az imperialista világban ezek a háborúk nem spontán vagy véletlenül keletkeznek (bár a „nem szándékos következmények törvénye” alapján néhány pótszereplö, mint a tálibok vagy az IS kikerülhetnek az imperialista szponzorhatalom irányítása alól). Természetesen ezek az imperialista háborúk a föld gazdasági ellenőrzéséért folytatott harcok következményei, illetve epizódjai, és az sem véletlen, hogy a háborúk száma folyamatosan növekszik.

A kapitalizmus jelenleg is mély válságban van. A háború utáni Bretton Woods-i megállapodás évekkel ezelőtt összeomlott, a spekulatív buborék 2007-es kipukkanása azt jelenti, hogy tőkés mestereink vergődve keresik a megoldást. A tőkefelhalmozási ciklus végén járunk, amely csak a tőke leértékelődése során indulhat újra. Jelenleg a munkásosztály munkabére (változó tőke) leértékelése a fő stratégiájuk, de még ez sem lesz elég a gazdasági fellendüléshez, és ezzel tisztában is vannak. A huszadik században a legnagyobb tőkeleértékelődés a háborúk útján következett be, úgy 1914-1918-ig mint 1939-1945-ig. Az első világháború nem végzett olyan alapos tőkeleértékelő rombolást, ezért a „harsogó húszas évek” nem tartottak olyan sokáig, de az 1945-ös helyzet más képet ábrázolt. Hat évnyi hatalmas pusztítás után a kapitalista történelem legnagyobb gazdasági fellendülése következett be. De ez ma már távoli emlék csupán.

Háború vagy forradalom

Az EU határaitól a Dél-kínai-tengerig a Közel-Keleten át a fokozódó nemzetközi feszültségek azt bizonyítják, hogy az imperialista kényszerek soha nem szűnnek meg. Egy évszázados uralom után az USA relatív hanyatlása garantálja a „nagyobb feszültségek permanenciáját”. A második világháború végén a győztes amerikai kormány letette az „amerikai évszázad” alapkövét. Ez azt jelentette, hogy az USA GDP-jének meg kell felelnie a globális vásárlóerő mintegy 45%-ának. Ez az érték mára 19,2%-ra csökkent. És amikor egy olyan emelkedő nagyhatalom, mint Kína úgy érzi, hogy a korábbi nagyhatalmak akadályozzák a törekvéseit, a tárgyalási lehetőségek még tovább szűkülnek. Az USA már reagált Peking egye agresszívabb politikájára Dél-kínai-tengeren az ázsiai támaszpont létrehozásával, melynek célja az ázsiai szövetségek megerősítése (különösen Japánban és a Fülöp-szigeteken). Ennek az egésznek az értelme elsődlegesen a fegyverkezési hajsza kirobbantása az adott régióban. A történelmi tapasztalat adott, hiszen az első világháború előtti időszak megmutatta, hogy a fegyverkezési hajszák mindig háborúba torkollanak. Ezeket a háborúkat gyakran olyan nagyhatalmak indítják el, melyek kisebb hatalmakkal akkor lépnek szövetségre, mikor a tét már meglehetősen nagy és szükségképpen lépniük kell. Jelenleg itt még nem tartunk, de az előkészületek már megkezdődtek.

A kapitalizmus eme végjátékának egyetlen lehetséges alternatívája csakis a forradalmi osztályharc. Első ránézésre ez a cél nagyon távolinak tűnhet. A régi munkásosztálybeli szerveződések évtizedekig tartó átrendeződése és felaprózódása után a kapitalista államokban, történelmi emlékezetünkből az osztály fogalma mára szinte kiveszett. Mindazonáltal ma 3,6 milliárd munkás létezik világszerte. Kínától Dél-Afrikáig láthatjuk, hogy mindez nem pusztán szociológiai kategória. A bérrabszolgák olykor vállvetve küzdenek a tőkés osztály ellen, amely mindjobban fokozni próbálja a kizsákmányolást. Így bánik a kapitalizmus a bérrabszolgáival. Ez az oka annak, hogy az osztályharc soha sem szűnik meg. És nekünk is fokoznunk kell a harcunkat azért, hogy a nemzetek, határok, államok, háborúk és kizsákmányolás nélküli társadalmat létrehozzuk. Hiszen az egyetlen harc, amit vívni érdemes: az az osztályharc!

Jegyzetek:

A címet, a “The Only War Worth Fighting is the Class War”-t (Az egyetlen harc, amit vívni érdemes: az osztályharc) egy graffitiből vettük át, amit az 1916-ban Richmond Castle-nál bebörtönzött 16 személy egyike írt fel a cellája falára.

(1) további információ a leftcom.org oldalon. Ezen cikk nézeteinknek csupán egy nyers felvázolása, bővebb kifejtés a honlapunkon található további cikkekben érhető el.